Kórházi ecloga

Rábukkantam egy húsz évvel ezelőtti (!) versemre... 

valamiért a jelenre asszociál

Engem nem hívnak a harangok

és nem is tojáson lépkedek.

Értem csak csilingelnek...

Mocsárban járok bokáig,

majd elsüllyedek térdig, derékig...

Beteg(ség) szagot érzek.

Fájdalmas, erőltetett jajgatások.

Öregek... halottak.

Arcuk beleolvad a párna színébe,

kezük lelóg és néznek a semmibe.

Tekintetük szürke és ködös,

homályos, zavarodott - ők még élnek...

Nem tudják, hogy látom őket,

amikor álmodnak...

- olyankor átváltoznak -.

Undor és közömbösség...

Fájdalmas döbbenet:

nekem nincs ilyen szagom

és mégis köztük vagyok.

Elzárva, kirekesztve élek a létből!

Zárt osztály, "őrült nők ketrece"

és a kakukk is szálldogál a fészkére...

Kóválygó emberek csoszognak a folyosón.

Szürcsölik a levest.

Elernyedve fekszenek az ágyon.

Bambán bámulnak ki az ablakon.

Félek... tőlük... és magamtól.

Lassan beteggé, olyanná válok, mint ők.

Itt ülök... egyedül... egy tolókocsiban...

út és úttalanság között... a semmiben...

Kilátástalan bizonytalanság,

türelmetlen közömbösség vesz körül.

Fehér leplesek lebegnek a fejem körül:

belgyógyászati esetek... voltak.

Most én is bambán bámulok ki az ablakon,

de csak sötétséget látok -

ebédosztás.